Az 1906-ban alapult kert 1926 óta középfokú kertészeti iskola. Jelenleg földmérő és környezetvédelmi képzéssel is kiegészült, nagy hagyományokkal rendelkező és azokat ápoló középiskola, mely díszkertje 2,7ha területen többek között örökzöld-, kaktusz-, évelő-, alakfa bemutetót és egy 88 éves japánkertet rejt.
A japánkertet Varga Márton –intézményalapító – tervezte és építette 1928–ban. A japán császári család tagja, Takamacu herceg és felesége 1931-ben felkeresték a kertet. Látogatásuk alkalmával tetszésüket növények ajándékozásával fejezték ki. Ezek közül még ma is látható a japán díszcseresznye (Prunus serrulata ’Kansan’) utódja, továbbá a lilaakác (Wisteria sinensis), az tűzvörös juhar (Acer ginnala) és a mályvacserje (Hibiscus syriacus) (teltvirágú alak).
A kert hangulatát meghatározó kövek (forrásmészkő, édesvízi mészkő) a fogaskerekű vasút pályájának korszerűsítésekor kerültek a felszínre, melyeket lovas fogatokkal szállítottak az épülő japánkertbe. A műtárgyakat és növényeket a korabeli építők nagy gondossággal gyűjtötték egybe és helyezték el a legmegfelelőbb helyekre.
A második világháborút követően több kőlámpás és egy daru szobra is eltűnt, illetve más intézménybe került. A japánkertet az ötvenes és hatvanas években felújították, majd a hetvenes évek elején újabb területtel bővítették.
A jelenlegi állapotában 3000 m2-es kert központi része a japánkertek történetében jelentős Kamakura (1185-1333) és Muromachi (1333-1573) korszakot reprezentálja. Rendeltetése szerint – a formai szempontokat is figyelembe véve – kertünk a tavas sétakertek és a teaházi kertek rendszerébe sorolható.
Alapja a 210 m2 nagyságú, erősen tagolt partvonalú tórendszer, melyben a jelentősebb egységeket művészien elrendezve építették meg. Ezek: „Vízesés”, „Kincseshajó”, „Teknőcsziget”, „Darusziget” valamint a „Semmiség óceánja”. Átlagos vízmélysége 30 cm, rajta több áthidaló kő - és lépőkő vezet, melyek megkönnyítik a rejtett zugok felderítését, megtekintését. A tó vízfelszíne, illetve az elszivárgó víz kedvező mikroklímát teremt az igényesebb növények számára, ezzel biztosítva az optimális környezeti feltételeket.
A sziklacsoportokat és köveket jelentőségüknek megfelelően és az irányító elveket figyelembe véve, előre elkészített tervek alapján helyezték el. Különleges jelentőségű az urak védőköve, a vízesés mellékköve, a paradicsomszigetet jelképező kő, teknősbékafej-kő, két kéz kő, két láb kő, előugró kő, holdárnyékkő, hegycsúcskő, ködfátyolkő, a tiszta hold köve, a hegynyeregkő, a tűz köve, a játszó halak árnyékköve, a tigris búvó köve.
A látogatót az áramló víz végigvezeti a kerten. A legvégső ponton áll a távolságérzetet keltő „Fuji-san” stilizált havas csúcsa.
Az utak, ösvények vezetése – a korabeli követelményeknek megfelelően – igen rafinált: a fordulók mindig újabb és újabb látnivalót adnak; néhol a lépőköveket úgy helyezték el, hogy a kertbe lépőnek fel és le kell tekintenie járás közben, ami a kikapcsolódást és a meditáció lehetőségét fokozza. Majd hirtelen kitágul a tér, kényelmesebb a járás, és csodálatos látvány tárul a látogató szeme elé: a kert legidősebb, és egyik legtekintélyesebb fája korai juhar (Acer platanoides). Az utak nagy részét természetes kőből kirakott lépőkövek „ritmusa” teszi még hangulatosabbá.
A kert műtárgyai sajnos meglehetősen hiányosak, sérültek, nagy részük felújításra szorul. Mindamellett a meglévők rusztikus megjelenésükkel fokozzák a kert esztétikai hatását. Így például a teaház, kőlámpások, virágtartók, híd, áthidalók, kőpadok. A régi, klasszikus szokásoknak és követelményeknek megfelelően (Momoyama korszak, 1573 - 1603) – miszerint a teaház nem a nagyközönségnek és nem köznapi célokra vagy szórakozásra szolgál – teaházunk a kert egy diszkrét, félreesőbb helyén épült fel, harmonikusan illeszkedve természetes környezetébe.
A japánkertben a növények jelentik a változatosságot, az életet. Az iskola fennállása óta tanárok, diákok nagy lelkesedéssel és gondossággal gyűjtötték és telepítették a növényeket, természetesen mindig szem előtt tartva az intézmény nevelő-oktató, ismeretátadó, szemléletformáló és alakító feladatait is. Ennek eredményeként valóban nagyon változatos és sokszínű növényállomány jött létre, több botanikai érdekességgel és különlegeséggel.
Külön ki kell emelnünk közülük két fenyőt, melyek különleges habitusukkal és szépségükkel méltán váltak a kert büszkeségévé. Egyik a tekintélyt parancsoló, sudár termetű, lombhullató kínai mamutfenyő (Metasequoia glyptostroboides). A kihaltnak vélt Metasequoia nemzetség néhány példányát 1944-ben, Kínában megtalálták. Az 1950-es évek elején a sikeres hazai szaporítású magoncokból iskolánk is kapott két darabot, melyből ez az egy példány maradt meg. Magyarország egyik legidősebb és legnagyobb példányát gondozzuk az iskola kertjében. A másik - valamivel fiatalabb - az 1961-ben telepített himalájai selyemfenyő (Pinus wallichiana), amely több hozzáértő szakember véleménye szerint is különleges lombszínével, monumentális, talaj felszínétől ágas, ún. ”szoknyás” alakjával és hatalmas méreteivel szintén egyedülálló az országban.
A japánkert nevezetességeihez tartoznak továbbá a tavaszi virágzáskor megkapó látványt nyújtó díszcseresznyék, a kelet-ázsiai vallásvilágban nagy tiszteletnek örvendő, gyógyító hatással rendelkező és hosszú életű páfrányfenyő (Ginko biloba). Különleges, bizarr formájú a csüngő ágú japánakác (Sophora japonica ’Pendula’) mely érdekes ágrendszerével mintegy lombhullás után is díszít.
A kert mindenki számára nyitott, aki a természetet, növényeket, botanikai különlegességeket kedveli.
Adatok
Alaprajzok
Régebbi fotók